Főtér

ASMODEUS & VALAKI

"nem öntelt vagyok, csak realista"

Az első pillanatban még minden rendjénvalónak tűnt.
Asmodeus szempillája megrezzent, ahogy magához tért, de nem nézett körül, inkább visszasüllyedt az álom és ébrenlét közötti, súlytalan állapotba. Az arcán érezte a nap melegét, és a napfény rózsaszín derengését látta a szemhéján keresztül.
Vissza is aludt volna, de az ágya tűrhetetlenül kényelmetlen volt, mintha előző este az utcakövön tért volna nyugovóra. Vakon kinyúlt, hogy legalább a takaróját magára húzza, de kartávolságon belül sehol nem találta.
Némi forgolódás után bosszúsan felült. Még mindig félálomban szétnézett, készen arra, hogy jól összeszidja az első szeme elé kerülő szolgálót. Azt még nem tudta, hogy miért, de mindig adtak rá valami okot.
Ám a konstruktív kritika ezúttal a torkán akadt.
Értetlenül pislogott az idegen városra.
Nos, a „város” megnevezés talán kicsit túl nagylelkű volt: a település alig néhány utcából és házból állt, a középpontjábanban egy bájos kis térrel. A terecskét, ahol Asmodeus felébredt, emberformájú szobor díszítette, de nem lehetett megállapítani, kiről mintázták, merthogy hiányzott a feje. A szobor és a kecses épületek egyaránt elf kezek munkáját dicsérték, de Asmodeus ízléséhez képest túl egyszerűek voltak. A település határain túl toronymagas, ősi fák álltak őrt, és valahonnan víz szelíd csobogása hallatszott.
Semmi sem volt ismerős.
Asmodeus hiába próbálta felidézni az előző este eseményeit, csak annyit ért el, hogy letaglózó, fehér fájdalom hasított a fejébe. Mintha egy törp kovácsműhely működött volna a koponyájában. Ez lehetett az évszázad legkellemetlenebb másnapossága.
Csakhogy… tegnap este egyáltalán nem is ivott. Legalábbis nem emlékezett, hogy ivott volna.
Egyáltalán semmire nem emlékezett az előző napból. Sem az azelőttiből. És az azelőttiből sem.
A felismeréstől megfagyott a vér az ereiben.
Ez nem történhet meg.
A biztonság kedvéért hangosan is kimondta, hátha úgy valóságosabbnak tűnik az állítás:
EZ NEM TÖRTÉNHET MEG.
Velem nem. Én vagyok Asmodeus, a… a…?
Ekkor esett igazán pánikba. Fogalma sem volt, hogy kicsoda. Még a vezetéknevét sem tudta felidézni. Van egyáltalán vezetékneve? Kell lennie… nem igaz?
Egy elegáns lámpaoszlopba kapaszkodva felhúzta magát, és bár kissé szédült, fel-alá kezdett járkálni.
Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni valamire, bármire, de koncentrálni sem tudott, mert a visszatérő kíntól zúgott a füle és elhomályosodott a látása. Egy idő után annyira kibírhatatlanná vált a fájdalom, hogy a fejét fogva össze kellett görnyednie. .
Egy szívdobbanásnyi időre valami vörös apokalipszis villant fel a lelki szemei előtt, de nem úgy, mint egy emlék, inkább, mint egy látomás. Fantomfüstszag kúszott az orrába. Velőtrázó sikoly hallatszott, de nem itt és most, hanem valahol máshol, valamikor máskor.
Mikor már azt hitte, nem bírja tovább, a fájdalom lassan – csigalassan – enyhülni kezdett. Asmodeus próbaképpen ismét felegyenesedett, zihálva és zavartan.
Ekkor látta meg a lányt.

Mirayla & Asmodeus

"Amit a tűz nem pusztít el, azt megerősít."

Teljes csend és sötétség, majd fél másodperccel később az erdő komfortos szimfóniája és a reggeli nap vakító fénye. Mirayla szinte minden ébredéskor azonnal kinyitja a szemét, hiszen a vadonban még alváskor is ébernek kell lennie. Csak ritkán engedheti meg magának, hogy teljesen kikapcsolja az érzékeit és elmerüljön az álmok világában. Ilyenkor bár nem ébred fel minden apró reccsenésre és villanásra, de cserébe sokkal kipihentebben tér magához, feltéve, ha nem ette meg ez idő alatt egy ragadozó. A tegnapi éjszakát azonban sikeresen túlélte, csak arra nem emlékszik, hogy hogyan került be egy városba. Általában magas fák tetején vagy sötét barlangok mélyén hajtja álomra a fejét, de semmi esetre sem egy város főterének közepén. Sőt, ami azt illeti, kilométerekre elkerüli a civilizációk legegyszerűbb változatait is. Az első lehetséges magyarázat, ami megválaszolná a szituációt, hogy elrabolták. Ez a lehetőség azonban nem igazán állja meg a helyét, hiszen egyrészt nincs senki sem körülötte, másrészt megkötözve sincs, harmadrészt a fegyvereit és a felszereléseit is nála hagyták. A második lehetőség pedig… hát… nincs több ötlete. Zavarodottan támaszkodik fel a földről, majd néz alaposabban körül. Egy elf férfi fekszik mellette nem is olyan távol, aki szintén most kezd magához térni. Talán köze lehet ahhoz, hogy miért van ebben a városban? Egyáltalán milyen városban vannak? Megpróbál visszaemlékezni, hogy melyik erdőben hajtotta álomra a fejét, de valahogyan nem akar eszébe jutni. Idegesen kapkodja jobbra-balra a tekintetét, ahogyan az épületeken túli fákat próbálja felismerni. Nem… egyik sem ismerős a számára. Egy teljesen ismeretlen helyen van, egy idegen férfival, az emlékei nélkül. Bár a szívverésének tempója akaratlanul is egyre gyorsabbá válik, azért próbálja magát mély lélegzetvételekkel lenyugtatni. Egy pánikrohammal most nem igazán segítene magán, talán épp ellenkezőleg. Adnia kell magának egy kis időt, hátha néhány percen belül visszatér az emlékezete vagy valaki felvilágosítja a helyzetéről. Egyelőre a közben felébredt és felállt holdelfen tartja a szemét és próbál felkészülni minden esetleges hirtelen mozdulatra.

ASMODEUS & MIRAYLA

"nem öntelt vagyok, csak realista"

Farkasszemet nézett a vörös hajú lánnyal, és egy jódarabig egyikük sem mozdult. Asmodeusnak megfordult a fejében, hogy talán közük lehet egymáshoz, de egyelőre se cáfolni, se megerősíteni nem tudta a gyanúját.
Látszólag a lány sem állt éppen a helyzet magaslatán, de azért közel sem volt annyira szétesve, mint Asmodeus. Ahogy ez tudatosult benne, a férfi sietve kihúzta magát, és gyakorlott mozdulattal megigazította a haját. A gondolat, hogy bárki ilyen szánalmas állapotban lássa, piszkálta a frissen felfedezett büszkeségét.
– Te nekem dolgozol? – tette fel az első logikus kérdést, ami eszébe jutott. (Nem akarta világgá kürtölni, hogy amnéziás, de arra jutott, semmi különös nincsen abban, ha egy hozzá hasonló megfeledkezik egy szolgálójáról. Akárki is ő, biztosan van egy kisebb seregre való inasa és cselédje; csak nem várhatják el tőle, hogy mindegyiket észben tartsa.) – Nem, nyilván nem – rendezte le magával, amikor rájött, hogy egy emberrel áll szemben. Ugyan miért alkalmazna olyasvalakit, aki negyven-ötven év után kiöregszik a munkájából?
De nem tudott sokáig lamentálni az emberi munkaerő haszontalanságán, ekkor ugyanis remegni kezdett a föld, a kavicsok pedig önálló életre keltek. Asmodeus gondolkodás nélkül tőrt rántott – addig azt sem tudta, hogy egyáltalán van nála tőr, de a kismilliószor begyakorolt mozdulat olyan mélyen beleivódott az izommemóriájába, hogy még az amnézia sem tudta onnan kitörölni.
Az a kérdés mondjuk felmerülhet, hogy... pontosan mit akarhatott azzal a tőrrel? Arcon szúrni a földrengést?
A kövek sietve alakokká tömörültek, és kisvártatva egy nagy és sok kicsi gólemféleség állt Asmodeus és a lány előtt. A kőkreatúrák látszólag nagyon örültek valaminek, de a férfi nem tudott osztozni a lelkesedésükben.
– Hé! – hessegette el magától az elf a túlbuzgó kis kő-... valamiket, amikor azok megindultak felé.
Asmodeusnak ötlete sem volt, hogyan kellene reagálnia az események ilyenforma alakulására. A tőrt mindenesetre a keze ügyében tartotta.
Sylvan dörgő hangú bemutatkozása és rövid bemutatója után az elf rögtön tudta, hogy itt valami tévedés lesz. Meglehet, hogy jelentlegi... állapotában a szülőanyja arcát se ismerte volna fel, de annyit azért így is tudott önmagáról, hogy ő aztán nem "bátor" és a legkevésbé sem "kalandor".
A gólem folytatta a monológját, és más körülmények között imponált volna Asmodeusnak, hogy a "legrátermettebb bajnokok" közé sorolják. Most azonban egy másik félmondat ragadta meg a figyelmét. "Ezért az emlékeiket elvették és csak az alapvető képességeiket és tudásukat hagyták meg."
És a zavart kétségbeesését új érzelem váltotta fel: harag.
– Hogy képzelik... – dünnyögte az összeszorított fogain keresztül.
A gondolat, hogy valami felsőbb hatalom csak úgy kénye-kedve szerint játszadozik a tudatával, irgalmatlanul feldühítette. Hogy merészelik?! Nem érdekelte, hogy mik az "istenek tervei", ő csak vissza akarta kapni önmagát.
Azt a mellékes információt, hogy a világ, ahonnét érkezett, minden jel szerint elpusztult, egyelőre figyelmen kívül hagyta.
- Hol vannak most ezek az... "istenek"? - kérdezte Sylvantól fenyegető éllel a hangjában, de a fenyegetés nem a városléleknek szólt.
Mindent összevetve talán mégiscsak bátor lehet. Nem sokan akadnak, akik elég merészek (vagy elég ostobák) ahhoz, hogy emlékek, fegyverek és bármiféle stratégia nélkül belekössenek az istenekbe.